Terhesség
Mivel a prototípus remekül sikerült apával úgy döntöttünk
legyártjuk a széria második elemét is. Hogy kellemes környezetet biztosítsunk a
projektnek, a járt utat járatlanra el ne hagyd elv alapján ismét elutaztunk
Egyiptomba. A kísérlet szerencsére rögtön sikeres volt és napra pontosan Ábris
születésének napjára ki is tűzhettük második gyermekünk érkezését. A
panaszmentes terhesség végigpanaszkodása után nem kis hattyú halált előadva
sikerült kijárnom a programozott császárt. Hihetetlen mit kell leisztolni ha az
ember önszántából szeretné magából kiszedetni a gyerekét ahelyett, hogy a
természet által – legyünk őszintén – eléggé alulméretezett résen akarná
kipréselni. Végül néhány konzílium és extra lábterpesztés után sikerült
hivatalos papírt szereznem arról, hogy „sectio elvégzése ajánlott”. A
számmisztika bűvöletében a 2010-10-10 után ki is szúrtam magunknak a
2013-10-13-as dátumot, azonban vasárnapra sajnos nem programoznak műtétet, így
megállapodtunk a 16-ban. A terminus átlépése után a hisztiszintem
exponenciálisan nőtt, már nem nagyon bírtam magammal, becsípődött derékkal
félnyomorékként vártam a belőtt napot és reménykedtem hátha elindul előbb
magától, mert azért mégis jobb, ha szegény babát nem akarata ellenére kapják ki
a helyéről. Szerencsére gyermekem nagyfokú együttműködést tanúsítva a kiírt nap
előtt 24 órával kirúgta a ház falát és megrekesztette a burkot.
Szülés
Ábris hajnali fél négykor megjelent hitvesi ágyunkban és
szokásától eltérően, mintha megérezte volna a történések előszelét nem aludt
vissza. Csacsogott, énekelt, fejemen mászkált – gyakorlott együttalvó szülőknek
gondolom nem kell bemutatnom a koreográfiát. 1 óra múlva éreztem, hogy
hoppácska, valaki nyomja a kaput kifelé és csorog a lábamon valami. Egyből nagy
boldogan ébresztettem Pingut, hogy elfolyt a magzatvíz. Amilyen rögeszmés vagyok rögtön végigfutott az agyamon, hogy tökéletes időzítés: én 5, Ábris 10, Milos 15. Lámpa felkapcs, „apa
szülünk”, Ábriska értetlenkedik, hogy miért kelünk fel mikor idáig aludni
próbáltunk. Közben a víz szép ütemben távozott, ami engem kicsit hátráltatott a
készülődésben. Pingu próbálta levenni az én viselkedésem alapján, hogy akkor
most milyen lelkiállapotban is vagyunk családilag – idegbeteg vagy relaxed.
Mondtam, hogy ráérünk, korán van még, fájás nincs, semmi nincs, dokim alszik,
felkelteni nem nagyon szeretném, ha nem muszáj, tehát készülődjünk össze
kényelmesen és menjünk be a kórházba. A készülődés egy háromévessel és
folyamatos magzatvízfolyással nehezítve azért nem megy olyan pikk-pakk (neeeeem
akarok ebbe a wc-be pisilni, nem öltözöm fel, én is megyek anyával a kórházba
stb.). Végül fél 6 körül elindultunk szüleimhez leadni Ábrist megőrzésre,
szerencsére őket sem kellett kiugrasztani az ágyból, apukám már fent volt,
Ábris hiszti nélkül ott maradt, pedig előtte mindig azt mondta, hogy ő is jön
majd a kórházba, mert az ő hasából is ki kell venni a Milosát. Végre gurultunk
befelé a kórházba édeskettesben, nyugiban. Felmentünk a szülőszobákhoz, ahol
mindenkinek egy lendületes „programozott császár” felkiáltással köszöntem.
Ennek ellenére nem úsztam meg 2 vizsgálatot – mindkettő baromira fájt, nem
tudom miért nem böllérnek mennek ezek az orvosok. Az első még kedves böllér
volt, de a második bevonult 8 lelkes egyetemi hallgató társaságában és
valószínűleg beteg-kommunikációból is továbbképzést tartott mert fizikailag és
verbálisan is belém döfte a bökőt. Csekély vigasz, hogy én meg legalább jól
pofán rúgtam hah. 8 körül végre befutott a dokim, félve kérdeztem, hogy doktor
úr, ugye nem ébresztettem fel. Dehogy drágám, a legjobbkor hívtak, épp szartam
(imádom!). Mondta, hogy ha nem programoztuk volna a császárt akkor is tuti az
lett volna, mert ha nulla fájásra, nulla tágulásra, ilyen szaros
magzatvízre rátolja az oxit akkor egyből
leesik a szívhang és rohanunk a műtőbe – pont az ilyen rohanós-altatós
sürgősségi műtétet akartam elkerülni. Elkezdtem pötyögni a telefonon, épp egy
hozzászólást írtam, amikor bevonult a stáb, hogy előkészítsenek a műtéthez.
Jeleztem, hogy pillanat, még befejezem a mondatot, ha nem gond. Biztos
csodálkoztak a lazaságomon, mert a nők többsége idegbeteg műtét előtt, de
valahogy nyugodt voltam, mert tudtam mi fog történni és végre túl leszek rajta.
Volt 2 spanyol szülésznőgyakornok is, nekik fitogtattam nemlétező
spanyoltudásomat. Savlekötő legurult – nem írom le milyen íze van, mert
felmerülne a kérdés honnan tudom – aztán szépségem csúcsán ruci le, szexi zöld
sapi fel és felmásztam a gurulós ágyra. Ez volt 10.15-kor. A műtőben voltak
vagy tízen, mindenki nagyon kedves volt, mondták mi fog történni. 10.37-kor
kivették Milost, megmutatták aztán elvitték apának és 20 perc alatt engem is
összelegóztak. A nagy izgalomban majdnem elaludtam a műtőasztalon, tiszta
wellness életérzésem volt. Dokim szokásos finom stílusában bazdmegezett, erre
rászóltak, hogy talán nem kellene, mert a beteg azt hiszi valami baj van. Viszont a
másik orvos mondta, hogy Gyurikám mindig ilyen könnyű esetekhez hívjál (olyan
sztorikat hallani bent…) – ebből azért gondoltam, hogy szerencsére nincs
különösebb komplikáció. Mikor kész voltam áttoltak az őrzőbe és bejöhetett apa
a babával majd’ 1 órára. Ez újítás a 3 évvel ezelőtti szenárióhoz képest, tök
jó, hogy a császárosok is lehetnek a babával egyből a műtét után. Érdekes, hogy egyből mennyire látszik az egyéniség és a
két gyerek közötti különbség. Milos nyugodtabbnak tűnik, anyásabbnak mint
Ábris. Kiemelés után például Ábris vagy 20 percig üvöltött, Milos három
nyikkanás után békésen pislogott. Ábris már pár naposan inkább egyedül aludt el
az ágyában, míg Milos ha fent van inkább kézben szeret lenni. Ezután 6 óra
fekvés következett, majd kivertek az ágyból egy cicamosdásra és felköltöztettek
a csecsemőosztályra.
Kórházi napok
A csecsemőosztályról mehettem rögtön a babáért és
indulhatott is az ismerkedés. Az előző szülésnél majdnem 24 órát voltam az
intenzíven, ehhez képest most ridegtartás volt, nem hagytak időt, hogy sokáig
heverésszünk. A szobatársak kedvesek voltak, sőt kifejezetten aranyosak, bár 2
éjszakára összehozott a sors egy nőnek álcázott vízilóval, aki az
életjelenségek rendkívül széles skáláját vonultatta fel. Nem kívánom
részletezni, annyi csak, hogy éjfélkor még kuncogtunk a szobatársammal, hogy
majd’ összedőlnek a falak a horkolásától, de mikor még hajnali 5-kor sem
aludtunk szemhunyásnyit sem, akkor már elvesztettük a humorérzékünket. Éber
állapotában vele sem lett volna gond, csak ne aludt volna éjjel. Összességében
elmondható, hogy a második gyerek ellátása nem okoz gondot az embernek,
visszajön minden rutin nagyon hamar. Talán pont ezért az első kórházi
tartózkodást sokkal kevésbé untam, most már másnap jöttem volna haza, főleg hogy itthon várt a nagy.
Szerencsére volt társaságom, mert egyik fórumos barátnét sajnos előbb
befektették, de legalább szórakoztattuk egymást. Egyébként is minden anyuka
nagyon aranyos volt és jókat beszélgettünk, de azért már nagyon jöttem volna. Esténként
bejött Pingu Ábrissal és szüleimmel látogatni. Ábris tündér volt, de meglehetősen
vehemens, ami a felnőtteket pánikolásra, Ábrist megvadulásra engem meg
összeveszésre késztetett. Nyílván nekem is be kell vennem a leszarom tablettát
mikor látom az 1 napos újszülött arcán a 3 éves bölcsődés taknyát-nyálát, de
hát testvérek, legalább szeretettel fogadja, nem szólhat arról az életünk, hogy
ne nyúlj hozzá, ne fogd meg, ne nézz rá. Szóval ezek a látogatások eléggé katasztrofálisra
sikerültek, utolsó este már csak Pingu jött be egyedül.
Szoptatás
A szoptatás is egyből szuperül ment, a tejcsi 2-3. napra
jött meg, megint elképesztő mennyiség, 200-as implantátum, majd’ megőrülök, de
igyekszem tartani magam és még nem fejtem semmit. Múltkor ezt eléggé
elrontottam, mert ugye a szoptatási jó tanácsok nem az olyan tejcsárdákra
vonatkoznak mint amilyen én vagyok. Nem könnyű, de szeretném megállni, hogy
minél előbb normalizálódjon a helyzet. Mivel Milos el van kényeztetve a
rengeteg jó zsíros tejjel 4 naposan már csak 4 óránként eszik, én meg 2 óra
után elkezdek önlecsapolni és összeszorított foggal tűkön ülök, hogy mikor
ébred már. Most kitaláltam, hogy a kicsöpögött extra mennyiséget Ábrisnak
felfogom, ízlik neki is. Legalább 3 évesen is kap még egy kis anyatejet. A
rengeteg tej mellett küzdök a fájdalommal is, azt hittem megmarad az edzettség
az előző szoptatásból, de sajnos most is őrülten fáj. Ennyi mondjuk belefér,
tekintve a többi szerencsés faktort, remélem 1 hónapon belül elmúlik teljesen.
Inkább ezen rinyálok, mint hogy ne menjen a szoptatás. Milos egyből állati
ügyesen szopizott, tökéletes technikával és nagyon jó volt, hogy én is tudtam
milyen is amikor a baba jól teszi a dolgát. Ábris is ügyes volt, de ő 40 percig
szopizott, aluszékonyabb volt és sokszor cumizott a cicin. Milos 20 perc alatt
kész van, és nem cumizik utána. A rendes cumi sem olyan nagy barát mint
Ábrisnak és a vizet is megissza ellentétben a bátyussal. Méréssel eddig 1x
próbálkoztam, de miután 20 perc szlopálás után 60 grammal kevesebbet mutatott a
mérleg gondoltam ne erőltessük a témát.
Ábris
Ábriska igazi tündér, minden várakozásomat felülmúlja,
nagyon féltem a reakcióitól. Aki ismeri tudja milyen vehemens, tehát nagyon
kell vigyázni a babára, mert öleli, puszilja, szorítja, köpködi, ordít bele az
arcába, minden amit el lehet képzelni – persze merő szeretetből. Szóval
imádnivaló, de a hétvégi 2 nap négyesben bőven elég volt, hétfőtől mindannyiunk
lelki békéje érdekében irány a bölcsőde. Milos hozott Ábrisnak egy szuper
favonat szettet, nagyon ütős ajándék, teljesen betalált, sok időt eljátszik
vele Ábris. Kicsit vacilláltam az ajándékozáson, de jó húzásnak bizonyult.
Anyai érzések
Nagyon tartottam a „trónfosztástól”, hogyan fogom megélni,
hogy már nem csak egy csemetét kell imádni, hogy a nagyot egyszeriben már nem
fogom tudni pont ugyanúgy szeretni. Annyira örülök, hogy semmi ilyen érzelmi
hullámvasút nincs – egyelőre – nagyon büszke vagyok Ábrisra, hogy milyen okos,
mennyire könnyű vele, segít, vigasztalja a kicsit ha sír, ő mondja, hogy mi így
négyen vagyunk egy család. Tehát pont úgy viselkedik, amiről minden anyuka
álmodik egy hároméves nagytesóval kapcsolatban.
Éjszakák
Kicsit még el vagyunk tolódva, az egész napos alvás után éjféltől
3-ig megy a bugi és beindult a hasfájás is, bár ez nem meglepő, mert szerintem
mindig túlzabálja magát, egyik kajakómából esik a másikba. A második itthon
töltött éjszaka aludtunk egyhuzamban majdnem 5 órát, azért ez szuper jónak
mondható, nem panaszkodom, de lesz még jobb is.
Első séták
Milos 3 naposan, hazafelé a kórházból részt vett első
plázatúráján, másnap nagy vagányan elindultam 2 gyerekkel egyedül a
gyógyszertárba. Ábriska iszonyat hisztit vágott le, mert felkötöttem Milost
babakocsi helyett, pedig ő akarta tolni a kocsit mint a Bori és a kistesó című
mesében a nagylány. Emiatt délután babakocsiztunk a játszóra, Ábris büszkén
tolta a kocsit meglepően ügyesen. Minden nap megyünk tehát ki, Ábriskával nem
is lehet bent lenni egész nap, mert olyan mint egy vad csikó. Élvezem a
meglepett tekinteteket, amikor megkérdezik mennyi idős a pici és én mondom,
hogy a héten született. A Momban sok ismerős szembejött, mindenki nagyon örült
nekünk – szóval ennyit a bezártság érzésről, szerencsére most sem talált meg.
Az idő is kegyes hozzánk, gyönyörű őszi napok várnak ránk.
Gyógyulás
A műtét után mindenki csodámra járt milyen fitt vagyok,
tényleg futok, mint a nyúl. Másnap már lekocogtam a 6. emeletről a
földszintre mert nem bírtam kivárni a liftet. Képzelhetitek, hogy közutálat
tárgya voltam. A másik büszkeségem, hogy a 70-90-es derékszorítóba bele tudtam
préselni magam a 2. napon. Na ez engem lepett meg a legjobban. Azóta is
élvezem, hogy napról napra olvadnak le a centik. Végre újra embernek érzem
magam. A gyors felépülésben nem akarom elvitatni a szerencsés genetikát, de
biztos vagyok benne, hogy hatalmas a szerepe a kitűnő orvosomnak, dr. Varga
Györgynek akinek itt is szeretnék köszönetet mondani arany kezéért és a
hibátlan munkáért. Annyira boldog vagyok, hogy már kintről figyeli Milos a
világot és hogy a húgyhólyagom teljes tárhelyét visszakaptam. A terhesség, főleg
a vége tényleg nem az ember lányának való állapot. És egy pillanatkép a jelenlegi
idillről: ha nem lenne közszeméremsértő készítenék most magamról egy fotót,
ahogy félmeztelenül ülök, gyerek kendőben rajtam, mindkét csöpögő mellemre
aventes poharat tapasztva gépelem ezen sorokat. Azt hiszem ez az anyaság
csúcsa.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése